Az út, mely nem visz sehová

Írta: Christywolf

Hol vagyok? Hazaértem? Olyan mintha fű lenne alattam, mintha víz csobogna a messzeségben. Csak… csak nem itthon vagyok? Alig merem kinyitni a szemem, félek a képtől ami elém tárul. Szép lassan kinyitom, már úgy sincs veszíteni valóm. Ez nem lehet, hisz én még mindig itt vagyok. De hát olyan valóságosnak tűnt. Csak egy újabb álom volt ezek szerint, de mindhiába. Szerintem a gazdám már rég elfelejtett engem, de én sosem fogom őt elfelejteni, meg amit tett. Etetés van, nahát. Ez itt elég ritka, jó, ha hetente háromszor kapunk friss ételt. Oda sem férek az etetőhöz, akkora itt a tömeg, mire odaférek, már egy szál fű sem marad. A víz meg poshadt és büdös, bár, jobb, mint a szomjhalál. Egy sorstársam itt mellettem már napok óta elég rosszul néz ki. Mikor megérkeztünk beütötte a lábát, és eléggé vérzett, most már belepték a legyek is, és elég rondán is néz ki. Persze senki se jön be ide, nem tudom hogy hol vagyunk, miért vagyunk itt, csak azt, hogy már 10 napja itt állunk a tűző napon, alig ettünk vagy ittunk, és még mozogni sem tudunk. Én már szerintem napszúrást kaptam, azért hallucinálom azt, hogy otthon vagyok és minden rendben van. Vágyálmok. Amikor leszáll az éj, megnyugtató a sok csillag ragyogása, feltéve ha nem takarja el őket a felhő. A Hold is szép, bár én a csillagokat jobban szeretem. Belőlük olyan sok van, mint itt belőlünk. Vajon ők is csapdába estek, és a Hold vigyáz rájuk? Nem tudom, de túl éhes vagyok gondolkodni. Lehet, hogy undorító, de én már szinte örülök, amikor valaki meghal körülöttem, mert így felszabadul egy kis hely, és jobban elférünk. Tudom, hogy nem szép amit mondok, de 10 nap alatt eléggé átalakul a felfogásunk egy ilyen helyen. Persze azt nem tudom, milyen hely ez, de biztos nem valami luxusistálló. Ritkán látok errefelé embereket, csak akkor jönnek erre, ha néhanapján hoznak enni, vagy hoznak új állatokat. Pár nappal ezelőtt összebarátkoztam valakivel, de eltűnt. Lehet, hogy neki is valami sebe volt, vagy éhen halt, már semmin se csodálkoznék. Nem bírok tovább állni, a lábaim egyszerűen nem bírják! De lefeküdni sem tudok, még arra sincs hely. Megőrülök, érzem, egyre jobban becsavarodok. Egyre többször jut eszembe a családom, a gazdám, a vidék ahol éltem, a finom illatok, a színek, a zöld, a kék, itt csak szürke és sárga van. Mondjuk, ha elered az eső minden tiszta sár lesz, az néha barna. Szeretem amikor esik, a napsütötte hátamnak jól esik egy kis víz. Fáj a lábam, csak erre tudok gondolni. Akik mellettem vannak ők is nagyon rosszul néznek ki, de őszintén szólva nem tudok a problémájukkal törődni, nekem is épp elég bajom van. Egy ilyen helyen gondolom nem baj, ha önző leszek. Ha meg igen, hát majd bocsánatot kérek mindenkitől, csak engedjenek el minket. Miért van olyan érzésem, hogy innen nem mehetünk haza? Pedig én ezeknek az embereknek biztos nem ártottam. Egész életemben körülbelül 3 emberfélét ismertem, a gazdámat, a feleségét, meg a fiát. Meg ismertem egy Bodri nevezetű kisállatot, állítólag az valami kutya volt, én nem tudom. Na, őt mondjuk egyszer megrúgtam, de biztos nem ő hozott ide. A mellettünk lévő karámból kivitték az állatokat, nem tudom hogy ez most jót, vagy rosszat jelent. Vajon innen jobb, vagy rosszabb helyre visznek? És ha rosszabbra, az vajon milyen, mert ennél rosszabbat nehezen tudok elképzelni. Leszállt az éj, ennek örülök. Pár óra pihenés, nézhetem a csillagokat, aludni úgysem tudok. Mindig furcsa hangokat hallok a mellettünk lévő épületből, zörgéseket, lánccsörgést, nyerítést. Félelmetes, bár ez az egész hely félelmetes számomra. Nekem nem ez van megszokva. Emlékszem, a gazdám mindig rendesen etetett, a fia pedig sűrűn elvitt sétálni. Az sem zavart, hogy rajtam ül, végül is nem okozott problémát. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a holnap, valószínűleg akkor is csak ácsorgunk, és ácsorgunk, eddig csak ez volt a program. Nahát, már jön is fel a nap, érdekes, mikor nem akarod, hogy teljen az idő, szinte azonnal elrepül. Otthon is gyorsan telt az idő, de itt nappal, mintha egy nap egy hónap lenne. Érdekes, ma elég sok ember van körülöttünk, és ránk mutogatnak. Hát nem tudom, ez most jó vagy rossz? Olyan ijesztőek ezek az emberek, fehér ruha van rajtuk, nagyok és gonosz a tekintetük, szinte érzem rajtuk a vér szagát. Lehet, hogy ezek nem is emberek, hanem a halál szolgái. Egyszer mesélte nekem valaki, hogy ha már eleget éltünk a világon, eljönnek értünk a halál szolgái, és elvisznek minket, de azt nem mondta, hová. Lehet, hogy oda be, a nagy épületbe? Pedig én azt hittem, hogy amikor meghalunk, egy szép helyre kerülünk, de odabent nem hiszem, hogy szép lenne minden. Már itt kint borzalmas, hát még odabent milyen lehet. Most van a Nap a legmagasabban, ilyenkor a legrosszabb. De ez meg mi? Kinyílt az ajtó! Szabadok vagyunk! Végre, tudtam, annyira tudtam hogy ez nem lehet a vége. De hát… Csak egy irányba vezet út, az épületbe. Hát, most vagy soha, itt biztos nem maradok, több napot már nem bír ki se a lábam, se a hátam. És odabent sem lehet olyan rossz, furcsa hangok jöttek ki, de szerintem szép lesz. Jaj mennyien elém tolakodnak, ilyenkor bezzeg egyik se beteg. Jó, mondjuk ők is mennének már haza, én ezt megértem. De hosszú ez a sor, de legalább gyorsan haladunk. Olyan fura, mintha mindig egy pisszenést hallanék, aztán egy ló bemegy, megint egy pisszenés. Nem tudom mihez hasonlítsam ezt a hangot. Emlékszem, egyszer leszakadt valami kötél a házról, és csak úgy szikrázott össze vissza mint a csillagos égbolt hullócsillag záporkor, annak ilyen hangja volt. Az viszont nem jó, mert a gazdám nem merte megfogni, biztos fáj. Egyre jobban aggódok ezzel kapcsolatban. Talán még nem késő visszafordulni. De hát ezek a hülyék nem mennek mögöttem, és nem halják, hogy szólok nekik. Ahj, az egyik ember megütött, most ezt miért? Ez nagyon fáj, a leégett bőröm még jobban ég, mint eddig. Csak tudnám, hol rontottam el. Az az utolsó emlékem, hogy jött két furcsa ember a gazdámhoz, olyan furán méregettek, nem tetszettek nekem. Odamentek hozzá, és zöld dolgokat adtak neki, ami úgy tudom nagyon értékes, mert egyszer meg akartam kóstolni, de a gazdám rám szólt. De a gazdám mit adott cserébe? Csak nem engem? Pedig úgy fest, hiszen másnap már jöttek is értem, feltettek az utánfutóra, és elvittek. Aztán már csak arra emlékszem, hogy állok a napon a többiekkel. Csak pár zöld lapot értem a gazdámnak? Azt hittem én ennél értékesebb vagyok a számára. Bár az utóbbi időben a fia sem látogatott, és ő sem nagyon foglalkozott velem. Már csak öten vannak előttem. Ilyen gyorsan haladunk? Szinte fojtogat a vérszag, elviselhetetlen, még nem látom, hogy mi van odabent, de ez a szag bőven elég volt. Kitörnék, de se jobbra, se balra, se hátra nem jutok, csakis előre van út. Ez az út, ami nem visz sehová, csak a biztos végzetem felé. Egyre közelebb kerül az ajtó, milyen sötét van odabent. A szemem a fényhez szokott, alig látok valamit. Kezd élesedni a látásom, de ó, ne, hiszen itt minden csupa vér, a padló, a falak, el akarok menni! Az előttem lévő jön, beáll valami dobozba, ekkor az egyik fehér ruhás azt a pisszenős dolgot teszi a fejéhez, pisszen, összeesik a barátom, de még mozog, újra pisszen. Már nem pislog. Meghalt? De már jönnek is, teszik a lábára a láncot, hát ez csörgött, húzzák is fel, és már vágják is, jajj istenem most segíts, én jövök, igen, már itt van a fejemnél, bocsáss meg gazdám a hibáimért, de én sosem fogom feledni, amit te tettél velem.

Köszönöm, hogy elolvastad.