Az Akita Inu Japánban szent állat, egy szimbólum, mely sokat jelent számukra. De hogyan vált azzá? A következőkben ezt fogom leírni. Mikor az akita még éppen hogy ki lett tenyésztve, olyan szolgálatokat tett, amik az akkori időkben nagyon fontosak voltak. Vadászott, védte a családját, biztonságot nyújtott. Ennélfogva az akita nagyon közel áll őséhez, a farkashoz, így temperamentuma nagyon heves, így vált tökéletes vadásszá, ami még a medvét is leterítette. A szamurájok is ilyen kutyát tartottak, belőle nyertek erőt, és gyakran kutyaviadalokra vitték őket. Azonban ezek a kutyák nem harcra voltak tenyésztve, hanem vadászatra, ezért a nagyobb méretért és harci kedvért más nyugati fajtákkal keresztezték őket. Ez a fajta gyorsan hírhedté vált a harctéren, hiszen erős volt, bátor, fürge és energikus. 1910-ben betiltották a kutyaviadalokat, de 2 évvel később újra engedélyezték, és akkor már Tosa inuval, és nagytestű európai fajtákkal keresztezték. Ennek következtében az akita egyre kevésbé hasonlított önmagára. Ebben az időben a japánok egyre inkább érdeklődtek saját kultúrájuk iránt, s nagyobb figyelmet szenteltek nemzeti kutyáiknak is.  1920-ban Shozaburo Watase professzor kutatócsoportot indított a klasszikus, ősi japán akita felkutatására. Odate tartományban találtak is néhány, hagyományos vadászfeladatot ellátó eredeti  akitát.  Odate városban található egy akita- múzeum, melyben összegyűjtöttek minden, az akitával kapcsolatos dokumentumot, képet, tárgyat. A világon legjobban ismert Japán Akita egy HACHIKO nevű kutya volt, aki egy Tokió külvárosában élő idős professzor, Eizaburó Ueno társa volt.  Ez az akita  pici korától fogva minden reggel kikisérte gazdáját a pályaudvarra, s minden délután elébe ment.  1925. Május 21.-én a professzor  az  egyetemen meghalt.  Ekkor Hachiko még csak  tizennyolc hónapos volt. A kutya továbbra is minden nap kiment a pályaudvarra, szeretett gazdája érkezését várva.  Tíz éven át  minden nap várta gazdáját , de hiába. 1935. Március 7.-én halt meg  a  peronon .  1943-ban bronzszobrot állítottak tiszteletére, mint az örök hűség  mintaképe kapott helyet a Shibuya  állomáson. 1931-ben a japán kormány   védett kultúrkinccsé, nemzeti örökséggé  nyilvánította az akita fajtát azzal, hogy mindent meg kell tenni  az ősi típusra  történő visszatenyésztésért és megtiltották az országból kivitelüket.     A ll. Világháború alatt majdnem kihalt ez a csodálatos fajta, mivel  rendkívül jó tulajdoságú szőrét(prémjét) a katonák ruhájához használták fel. A háború utáni időszakban  az amerikai katonáknak nagyon megtetszett az akita, s így magukkal vittek jó néhány  egyedet. Ezt viszont nagyon hamar leállították a japánok, mivel az akita a nemzeti örökség része, s így kivitele az országból tilos volt. Ennek következtében Amerikába igen kevés egyed jutott el, de az amerikaiak nem adták fel, hogy nekik is legyen egy „Akitájuk”, s ezért kölönböző fajtájú kutyákat vittek a tenyésztésbe. Elsősorban Európai kutyákat, németjuhász kutyákat, és masztiffokat kevertek  a náluk lévő állományba.  Ezáltal növelték  a méretet, erősebb lett a csontozat, s megjelentek a  különböző,  szőrszínek.   Ezek következtében Amerikában a Japántól teljesen eltérő, új típusú akita alakult ki, melyet amerikai akitának nevezünk.  Sokáig, szinte napjainkig nem tettek különbséget a két típus között bírálatban és tenyésztésben egyaránt. Így fordulhatott elő, hogy a két tipust ellenőrizetlenül egymással keverték.   Ennek következtében  az állomány  gyakorlatilag  felhígult, s megjelentek a köztes, ugynevezett intermedier tipusok.  Amerikában  az American Kennel Club (AKC) gondozta az akitát, Japánban a Japán Kennel Club (JKC) azon belül az  AKIHO. Mivel  az amerikai akiták és a japán akiták között  egyre nagyobb lett a különbség, a JKC kérte az FCI-t, hogy hozzon határozatot a  két típus két fajtává válása érdekében.   Ez a határozat az FCI tagországok egyetértésével meg is született, méghozzá  az  FCI világkongresszusán , 1999. Június 1.-én Mexikóban.  Ennek értelmében:   „2000.január 1-től kezdődően  az „AKITA”  az FCI 255-ös számú standardjának megfelelően, és a   „Nagy Japán Kutya” az FCI  344-es számú standardjának megfelelően két teljesen  különböző fajtának tekintendő, és minden nemű keresztezés a két fajta között szigorúan tilos.”      A JKC 1999. Június 29.-én  levelet küldött minden FCI tagországnak (köztük Magyarországra a MEOE-nek is) melyben egyértelműen le volt írva,, hogy  milyen elvek alapján történik a  fajták szétválasztása, vagyis konfirmálása. (Ennek következtében Magyarországon is lezajlott a szétválasztás,  sajnos nem úgy, ahogy azt a japánok előírták, s ebből kifolyólag ma  Magyarországon  sok olyan akitát is kizártak a tenyésztésből, akik  erre  küllemüket tekintve  nem szolgáltak rá. Sajnos itt még van mit tenni ezen a téren, remélhetőleg  hamarosan megoldódik ez a probléma.)   Ez most a jelen, s reméljük, hogy  sikeresen letisztul  az akita állomány  szerte a világban ,  s ismét olyanok lesznek az akiták, mint amilyennek eredetileg megismertük és megszerettük őket. Japánban egyébként az akita az  egészség és a jólét jelképe, a betegeket és az újszülötteket látogatók kis akita szobrocskákat  visznek ajándékba a mielőbbi gyógyulás, illetve az egészséges, hosszú élet reményeként.